„Az elesett vagy elhalt hősök emlékének
megbecsülése” az 1920-as években
Nagy Háború következményei mind emberéletben, mind területi veszteségek
tekintetében nagy csapást jelentettek hazánk számára. Az 1920. június 4-én, a
versailles-i Trianon palotában aláírt békediktátum értelmében a történeti
Magyarország területéből 190.263 km2, azaz 67,3%, lakosságából 10.665.270
fő, azaz 58,4% – köztük 3.500.000 magyar – került más országhoz.[1]
Az
Osztrák–Magyar Monarchia 1.524.062 katonája esett el az ütközetek során, ebből
660.000 a Magyar Királyság bakája volt. A trianoni Magyarország területére 280.000
hősi halott jutott.[2]
A
veszteséget jelezte a csonka országban maradt 80.000 hősi halott sírja is. A
nyughelyeken 37.000 magyar, 3.000 szövetséges és 40.000 egykori ellenséges
katona aludta örök álmát. Egy részüket – 61.000 fő – hősi- és hadifogoly
temetőkben helyezték nyugalomra, a többieket viszont községi és felekezeti sírkertek
külön parcelláiban vagy elszórtan a polgári sírok között.[3]
Már
1914-ben létrejött a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság, amelynek
keretén belül működött az Emlékmű és Katonasír Osztály. Az Osztrák–Magyar
Monarchia felbomlása után a hősi halottak emlékének ápolására vonatkozó
szabályozására hosszabb idő után került csak sor.[4]
Az
anyaország területén található hadisírok és hősi temetők összeírása 1920–1921-ben
kezdődött el, a munkát a Honvédelmi Minisztérium 36. osztálya koordinálta.
Később megalakult a Belügyminisztérium III. osztályán belül a Háborús Veszteség
és Hadisír Csoport, amely 1924–1930 között végezte az irányítást. Az 1931 és 1936
közötti időszakban ismét a Honvédelmi Minisztériumhoz tartozott a feladatkör,
mint Háborús Veszteségi és Hadisír Alosztály.[5]
Az
1920-as évek közepén kezdődött meg a háborúban elhunyt hősök nyughelyeinek
rendszeres gondozása. 1925 és 1931 között a társadalom 600.000 pengőt fordított
erre a célra,[6] attól a
meggyőződéstől vezérelve, hogy „az elesett vagy elhalt hősök emlékének
megbecsülése minden nemzet első és legelemibb erkölcsi kötelessége.”[7]
Ahogy
Budapesten a rákoskeresztúri temető biztosította az elesett katonák számára a végső
nyughelyet, Szombathelyen az új, Jáki úti, ugyanis 1922-ben a betelt Szent
Márton utcai sírkertből 1.164 katonát temettek át ide.[8]
Az itt elhelyezett sírkövekhez hasonlóak találhatók a legtöbb vidéki temetőben
is. Ennek magyarázata lehet a törvényhatósági hadisírokat gondozó bizottság
1925. augusztus 25-én küldött levele, amely előírta ezek felállítását. E
szerint ugyan már 1921-ben a városok és községek hatáskörébe utalták a katonai
sírok gondozását, azonban kellő anyagi fedezet hiányában a települések ezt a
feladatot nem tudták teljesíteni. 1925-ben, az említett levéllel együtt,
kiküldték minden településre a hadisír-nyilvántartás szerinti névjegyzéket
azokról a háborúban elhunyt hősökről és hadifoglyokról, akik az adott helység
temetőjében nyugodtak. A terv szerint a községben élő hős családjának kellett
volna a síremléket felállítania, ám ha anyagi okok miatt ezt nem tudták vállalni,
a település feladatává tették, hogy gondoskodjon a kivitelezésről.
Mellékletként csatoltak egy rajzot, amely a javasolt síremlék-mintát ábrázolta.
A sírköveket Szombathelyen a Holczheim Gábor-féle cementipari cég állította elő
140.000 koronáért.
A
vépi római katolikus temetőben az alispáni nyilvántartás szerint öt hősi halott
nyugodott: Liszt János, Dávid Ferenc, Szuák Imre – mindhárman a 83. gyalogezred
legénységéből –, továbbá Novák István a 18. honvéd gyalogezred őrvezetője és
Németh Lajos szintén a 18. honvéd gyalogezred gyalogosa. A vépi előjáróság
tájékoztatása alapján közülük háromnak már létezett ekkor síremléke,
kettejüknek pedig ezután készült el, a felhíváshoz mellékelt rajznak
megfelelően.[9] Az öt
hős nyughelye napjainkban is látható a temetőben.
Jegyzetek
[1] Gerse János: A Pinka menti falvak
visszacsatolása Magyarországhoz 1923-ban. In: Savaria. A Vas Megyei Múzeumok
értesítője, 1992–1995. 125-134. p., 125. p.
[2] Hatszázhatvanezer hősi halottat
könyvelt el eddig Magyarország. In: Budapesti Hírlap, 1931. május 29. 7. p.
[3] Gútai Katalin: Katonasírok és
temetők. In: Honvédségi Szemle, 1996. 1. szám 39-50. p., 44. p.
[4] Uo.
[5] Uo.
[6] Hatszázhatvanezer hősi halottat
könyvelt el eddig Magyarország. In: Budapesti Hírlap, 1931. május 29. 7. p.
[7] Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei
Levéltára (továbbiakban: MNL VaML) Vép nagyközség jegyzőségi iratok 1920–1939.
[8] A sírkert magja a hősi temető. In:
Vas Népe, 2018. október 31. 6. p.
[9] MNL VaML Vép nagyközség jegyzőségi
iratok 1920-1939.
