Túsztörténet
adviselés idején a hódító ellenség túszokat hurcolt magával, hogy
azok élete szolgáljon kezességül a hódítás biztosításának. Ehhez hasonló
célzattal jelölt ki túszokat a proletárdiktatúra is Szombathelyen,
figyelmeztetésül arra, hogy amennyiben ellenforradalom szításával a diktatúra
mézes hetei megzavartatnának: a megtorlás a túszok szabadságát és
életbiztonságát veszélyezteti elsősorban.”[1] – emlékezett vissza Éhen Gyula egykori szombathelyi
polgármester (1895–1902), aki személyesen átélte, mit jelentett 1919 tavaszán a Tanácsköztársaság túszának
lenni.
Túszszedés, az ellenség politikai
elitjének tagjai közül kiválasztott személyek biztosítékul történő fogva tartása,
legtöbbször háborús körülmények közepette fordult elő.
A modern
korban ez a módszer az 1. világháború idején vált tömegessé, különösen
Oroszországban, a bolsevik hatalomátvétel után, ahol az állambiztonsági
érdekekre hivatkozva a polgári lakosság köréből rendszeres túszszedések
indultak.[2]
Magyarországon
a Tanácsköztársaság 1919. március 21-én történt kikiáltása után a hatalom
birtokosai a szovjet mintát követték. A fennálló társadalmi rend totális
megváltoztatásának igényével léptek fel, és a háborúért, megélhetési gondokért
a kizsákmányoló, elnyomó burzsoáziát tették meg fő bűnösnek. A
Tanácsköztársaság hatalomra kerülését követő napokban még csak néhány prominens
közéleti szereplőt tartóztattak le, 1 hónappal később, április végén azonban kül-
és belpolitikai okok következtében országszerte tömegessé váltak a túszgyűjtő
akciók. Mivel a Kommün társadalmi támogatottsága meggyengült, a hatalom birtokosai
a régi rend híveinek megfélemlítésével kísérelték meg elejét venni a felerősödő
ellenforradalmi szervezkedéseknek. A túszszedés tehát egy preventív jellegű, a
lakosság elrettentését, sakkban tartását célzó akció volt.[3]
A tömeges
túszgyűjtést a fővárosban a Budapesti Munkástanács április 19-i ülésén
rendelték el. A listára közel 500 főt írtak össze. Soraikban egykori képviselők
és miniszterek, arisztokraták, földbirtokosok, gazdasági vezetők,
vállaltigazgatók, kereskedők, tisztviselők, ügyvédek, hírlapírók, papok,
katonatisztek és egyetemi tanárok foglaltak helyet.[4]
Szombathelyen
még a budapesti eseményeket megelőzően, 1919. április 6-án készült egy 52 nevet
felsoroló túszlista, amelyet a 24. számú Szombathelyi Végrehajtó Bizottság állított
össze. A jegyzék túlnyomórész szombathelyi, kisebb arányban a vármegye más
településein lakó személyek neveit és foglalkozását, beosztását tartalmazta.[5] A
fővárosból, a Belügyi Népbiztostól csak 2 héttel később, április 21-én érkezett
távirat Szombathelyre, amelyben arra utasították a vármegyei Direktóriumot,
hogy „egyházi személyek kivételével a
társadalom vezető emberei közül a szükséghez képest szedjen túszokat.”[6] Az
ukáznak megfelelően, április 26-án véglegesítették a túszok kijelölését,
elrendelve, hogy a szombathelyi illetőségűeknek a Vörös Őrség helyi
parancsnokánál minden nap jelentkezniük kell. Ennek elmaradása esetén azonnali
őrizetbe vételt helyeztek kilátásba. A hatalomgyakorlók eljárására jellemző
módon az érintetteket írásban nem is tájékoztatták, többségük csak a sajtó
útján értesülhetett arról, hogy túsznak jelölték ki.[7] A
levéltárban található, 31 fős szombathelyi listára nagyrészt az eredeti, 52 személyt
tartalmazó jegyzékből emelték át a helyi elitbe tartozó ügyvédek, kereskedők,
földbirtokosok, hivatalvezetők, tisztségviselők, bankigazgatók és vállalatvezető
nevét. A dokumentumon jól látható javítások szerepelnek, mivel néhány személyt
utólag töröltek és helyükre másokat vettek fel.[8]
A lista nyilvánosságra
hozatalát követően a túszoknak hozzá kellett szokniuk az új élethelyzethez, a
napi lejelentkezéshez és lakhelyelhagyási tilalomhoz. Ugyan szabadlábon
lehettek, de napjaik ettől kezdve állandó idegfeszültségben teltek. Június elején
aztán – a Sopronban és Kőszegen kibontakozó erőteljes ellenforradalmi mozgalom nyomán
– a Szombathelyen személyesen megjelent Szamuely Tibor utasítására rövid időre
le is tartóztatták őket. A túszok kálváriája június végén ért véget, amikor a
Direktórium kijelölésüket megszüntette.[9]
Melega Miklós
Jegyzetek
[1] Éhen Gyula: A felfordult
ország. 2. bőv., kiad. Szombathely, 2006. (továbbiakban: Éhen, 2006.) 85. p. (A
Magyar Nyugat történeti kiskönyvtára; 3.)
[2] Bödők Gergely: Kegyelmes
urak a Gyűjtőfogházban. A vörös terror fővárosi túszai. = Múltunk, 2014. 4. sz.
(továbbiakban: Bedők, 2014.) 151-153. p.
[3] Bödők, 2014. 154-159. p.;
Gratz Gusztáv: A forradalmak kora. Magyarország története, 1918–1920. Bp.,
1935. 132-136. p. (Magyar Szemle könyvei; 10.)
[4] Bödők, 2014. 160. p.
[5] Magyar Nemzeti Levéltár
Vas Megyei Levéltára (továbbiakban: MNL VaML) Direktórium iratai (továbbiakban:
Dir. Ir.) 4649/D/1919.
[6] Uo.
[7] Kijelölték a túszokat. =
Testvériség, 1919. ápr. 27. 3. p.
[8] MNL VaML Dir. ir. 4649/D/1919.;
Kijelölték a túszokat. = Testvériség, 1919. ápr. 27. 3. p., Jelentkezzenek a
tuszok. = Vasmegyei Hírlap, 1919. ápr. 29. 3. p.
[9] Éhen, 2006. 85-86. p.; MNL
VaML Dir. ir. 4649/D/1919.
